2011. december 18., vasárnap

mikor látlak újra ? 'te vagy az egyetlen szerelmem..'

180 fokos fordulatot vett minden.
minden annyira megváltozott.
pénteken kezdődött minden.
az előtt, sosem kaptam semmilyen elismerést. az én vizsgám sosem volt a legjobb.
(...)
ő sosem ivott azelőtt.
elitélte.
tudom, mivel annyiszor elmondta.
péntek este már éreztem, hogy ez valami új lesz.
képek... homályos emlékek.
nagyon kiütöttem magam. az is csoda, hogy járni tudtam.
magához szorított. sokáig nem engedett el. majdnem megcsókolt. meg mondtam neki, hogy ezt nem tartom helyesnek.
azt kivántam bárcsak hamar kijózanodnék.
teljesen elveszítettem az érzékeimet.
nem éreztem a boldogságot és az izgalmat, amit egyébként éreztem volna, amikor átölelt.
mint már említettem, megváltozott.
azelőtt sosem beszéltünk személyesen.
annyiszor mondta, hogy csak a félénksége miatt.
de pénteken más volt.
melegen tartott.
a fejem mindig hátra csuklott. de ő mindig magához húzott.
az illatát még órákkal később is éreztem.
vigyázott rám.
azt hiszem..
aztán haza kellett mennem.
teljesen össze vagyok zavarodva.
másnap persze boldogan rámírt.
emlékszik.
nem bánt meg semmit.

miért nem történhetett mindez meg hónapokkal ezelőtt?
annyi időnk lett volna együtt...
amikor magadhoz öleltél, éreztem, hogy összetartozunk.
hogy mennyire jók lettünk volna együtt...

miért teszed ezt velem ?
annyira fáj.
3 hét múlva egy másik kontinensen leszel.
ott fogsz élni.

és talán én is elköltözöm...
nem foglak többé látni...
amikor vissza jössz a családodhoz...
én már nem leszek itt...
annyira sajnálom....

szeretlek

2011. december 14., szerda

no one

te akartad. figyelmeztettelek.. akkor most bemutatom neked a legrosszabb énemet..;)

tudtam .
tudtam tudtam
akkor miért reménykedtem ?
miért nem adtam föl?
miért nem mondtam meg neki? hogy bocs, nem.
képtelen vagyok rá. képtelen voltam rá. ezt soha nem fogom tudni megtenni.


sajnálom. annyira de annyira sajnálom
még nem tudod
még valahol kint vagy. a sötétbe szívod a cigit. nevetsz, tudom, hogy éppen nevetsz. így ismerlek. mosolygósan. őrülten. őrülten fontos vagy nekem tudod?
még azt hiszed minden rendben .
még nem mondtam el.

egyik zeneszámról a másikra váltok, egyik cigiről a másikra gyújtok.
aggódom.
remegek.
éhes vagyok.
egy falat se menne le a torkomon,
hányingerem van.
a tükörbe nézek.
sírni sem tudok
miért teszed ezt velem ?
a zene maximum hangerőn van. én feljebb és feljebb akarom tekerni.
nem akarok semmit hallani.
nem akarom hallani a hangod a nappaliból, ahogyan úgy teszel, mintha minden rendben lenne.
nem akarom hallani az óra kattogását. a percek lassan telnek. megőrülök
mit csináljak ? nem akarom hallani a gondolataim sem. megőrjítenek.
miért teszed ezt velem?
annyi mindent mondhatnék. űvölteni akarok veled.
az arcodba.
úgy, hogy még levegőt se tudj venni

mostantól mocskosan játszom majd. (mocskosabban akarom mondani)
a jobb énemnek búcsút mondhatsz.

rettegek.
hát kiengedted a szellemet a palackból
te nyitottad ki az üveget.
ne okolj mást.



mondtam már hogy mennyire de mennyire gyűlöllek?

(....)
szeretnélek gyűlölni .

2011. december 10., szombat

akarsz váza lenni ? -nem. Akkor maradj köcsög.

ha majd hazamegyek minden rendben lesz. nem kell többé ugyanakkor fölkelnem, ugyanabba a ruhába belebújnom, nem kell mindig , mindent úgyanúgy, ugyanazzal a monoton szomorúsággal. Minden reggel mindig ugyanaz történik. ő beszól, én visszaszólok. ő elrontja a napomat, én sírok keservesen.ha haza megyek fölszállok a buszra és alig várom, hogy leszállhassak. ha itt ezt teszem, a kezeim nem akarják megnyomni a jelzőst, a lábam nem akar fölkelni, és tenni amit muszáj. Bárcsak soha nem kéne leszállnom... csak mennék és mennék.
Nyomasztó. tudom.
Ha hazamegyek, újra megteszem. Újra rágyújtok és újra iszom és újra beveszem a pirulákat, mert csak így lehet kibírni. Mindennap szállni fogok és álmodni és hallucinálni. mert csak így lehet kibírni.
Ami ott van az nem jó. Nem ad sikert, se nemzetköziséget, de sokszor még gazdagságot sem.
Tudom, hogy itt jobb és szebb. Hidd el nekem ! Tudom. Tudom, hogy meg kell becsülni. Ne mondd el nekem még százszor, mert tudom. De attól még, hogy tudunk valamit nem fogjuk elfogadni, nem fogunk belenyugodni. Attól még, hogy tudom, hogy nem kellek neki, még mindig szeretem. Még mindig úgy gondolok rá. Még mindig örülök, ha rám néz, ha rám ír. ha eszébe jutok.
De tudom, hogy ez semmi különös számára. Tudom... ne ordítsd a képembe, hogy tudnom kéne. Ne oktass ki. Ne tiltsál el azoktól a dolgoktól, amik sokat jelentenek számomra.
Ne akard, hogy itt is azt csináljam, úgy éljek, mint otthon. Ne taszíts el magadtól. Ne akard, hogy gyűlöljelek. Ne öld ki a szeretetet belőllem .
Ne tegyél gonosszá. Ne akard, hogy megint átverjelek.
(...)
Téged okollak.
(...)
Ne akard, hogy kilógjak. hogy a várost járjam, miközben te békésen alszol. Ne akard, hogy minden reggel és este suli előtt sőt lehet hogy még közben is rágyújtsak. Hogy erre költsem a pénzemet. Kérlek, ne tedd ezt velem. Engedd hadd menjek. Kérlek. Ne hagyd, hogy csalódást okozzak neki még egyszer. Ne rontsd el ezt jó?Kérlek.
Ne akard, hogy minden este sírva aludjak el. Ne. kérlek. ne.
Nem akarom, hogy fájjon.
Tudod jól, hogy mit fogok tenni, ha fájni fog.
Tudod jól, mert otthon is fájt és megtettem.
És valószínűleg még mindig nem is sejted mennyiszer. ezerszer.
ordítom: ezerszer hazudtam neked. ezeregyszer is talán.

Mert ezt kellett tennem.. Ez volt az egyetlen út, hogy ne fájjon annyira.

2011. november 15., kedd

angol órán mindig álmodozom.
angol órán nem kell figyelnem.
elengedthetem magam.
azon tűnödtem vajon mások milyet gondolhatnak rólam?
vajon átlátnak a falon, amit magam köré építettem ?
kedvesnek hisznek? vagy titokban gyűlölnek?
vajon félnek tőlem?
ezzel a gondolattam hosszabban eljátszadozgattam...
félelmetes vagyok ?
mégfélemlítelek?
elbizonytalanítalak?
biztonságban érzed magad mellettem?
az ablakon kibámulva rájöttem.
én is félek magamtól
ijesztő lennék?
kétségtelenül.
megrémítettem önmagam.


a tanár szakította meg rohamos gondolataim.

nincs semmi rendben.
nem.


félek.


2011. október 23., vasárnap

holnap iskola. 2 hét szünet után ismét.
mindjárt megőrülök.
nem is az, hogy sok az elvárás. nem
tudom hogy helyt tudnék állni.
a gond az emberekkel van.
ordítani tudnék az összessel. KI VAGY TE HOGY ELÍTÉLJ ENGEM ?
egy éve elkövettem egy hibát.
nem mintha bárkinek, bármi köze lenne hozzá. nem mintha bárkit érintene a dolog.
illetve csak egy valakit.
nem mintha ha bárkit megbántottam volna.
csak hát ezek az emberek máshogy látják.
egésszen máshogy.
kösz, bazmeg.
pontosan 2 hete nem tudok aludni emiatt.
kipróbáltam mindent, ittam, rágyújtottam nem is akármilyen cigire.
azt hittem az majd elfeletteti velem. azt hittem azután más lesz.

de nem lett.
én próbálok tovább lépni, de ti nem hagytok.
MIÉRT NEM

ma éjjel ismét nem fogok tudni aludni, mert tudom hogy holnap a megfelelő pillanatot várjátok, hogy megszégyenítsetek, hogy leromboljátok azt, amit fölépítettem, hiszen miért ne, igaz ?

2011. október 3., hétfő

cserben hagytak. te is, ő is. mindenki.

Mikor beszéltünk utoljára? Napok teltek el.

Lecseréltél... valamire. vagy valakire?
tudom.

"Valaki sír itt a sűrű, hideg ködben. Talán én vagyok?"

igen én.
állok a medence szélén. csönd van. valahol a távolban az a hátborzongató zene szól.
Nincs itt senki. Csak én és a víz.
Beleérintem a lábujjam hegyét a vízbe.
Kiráz a hideg. Úgy döntök, mégis beleugrok.
már nincs mit veszítenem.
Annyira békés itt a medence alján.
Körbenézek. csak én és a víz.
Fölpillantok. isteni érzés. mintha kilométerekkel lebegnék a valóság alatt. Tényleg megnyugtató.
Aggódni kezdtek. Fogy a levegőm.
Égeti a tüdőm. Végre érzek valamit! csak az az üresség volt eddig....
A fájdalom az egész testemet megbénítja.
Érzem a késztetést, a rohamos késztetést, hogy tegyek valamit.
nem tehetem.
Csak én és a víz.
tökéletes lenne ha rágyújthatnék itt a medence fenekén.
ez megint a lélegzésre emlékeztet.
nem tehetem.

Másodpercekkel később érzem ahogy a lábam ellöki a testem a kőpadlótól. fölúszom.
Zihálva kapkodom a levegőt.

újra az a zene.
zokogni kezdek.
hát most sem sikerült.

kimászom a vízből.
Elég.

Percekig mintha megállásnélkül csak belélegezném a levegőt.

A vizes padlón fekszem.
az az üresség. megint.

nincs kedvem vissza menni a vízbe.

Fölé állok megint .
gyönyörű

talán én is az voltam egykor. sokan mondták... de a valóság megfertőzte a lelkem.

és hát...
nézd meg mi lettem...
az a sok mocskos dolog amit tettem...
kiábrándító.


2011. szeptember 18., vasárnap

föl tettem a kérdéseket és te megadtad a válaszokat. 7 hónappal később.
a válaszaid miatt most újra beléd estem. tudom hogy most sem fogsz elkapni. hiszen annyira egyértelmű. realistán probálok gondolkodni. akkor látom hogy nem fog megtörténni. de a nap nagyobb részében mégis túl optimista vagyok...
és ez lesz a vesztem. megint.

miért vagy az életemben ha nem lehetsz az enyém.. ?

beleőrülök ebbe.


úgy utálom, amikor semmiségekről beszélünk.

kell nekem a komolyságod, amilyen pénteken voltál.

kérem vissza azokat a perceket.

nagyon-nagyon.

mondhatnám az utca nyelvén: kajakra átbasztál!,
mondhatnám kultúráltan: zátonyra futott kapcsolatunk!,
mondhatnám, ahogy a haverok:
Sophie, jól beszoptad!,
mondhatnám, ahogy érzem: egyedül én bíztam benned ezen a Földön,
és ezért rúgtál belém a földön...

2011. július 23., szombat

I keep telling myself this is the last time but it just keeps happening.

Nem tudom, hogy az élet még hányszor akarja elvennni tőlem, azt az érzést.
Amikor érzem, hogy minden rendben van, amikor Vele vagyok és fogja a kezem és épp elárulja, hogy mit érez és kiderül, hogy ugyanazon jár az agyunk...
Amikor nyugodtan rágyújthatunk, mert nem kell aggódni, hogy megérzik.
Amikor van időnk.
időnk... mint a tenger...
Amikor ott vagyunk egymásnak és nem számít semmi..



Amikor annyira jó, hogy sírok örömömben, de egyszer csak mindennek vége lesz.
És üresség.
És annyira fáj, hogy sikoltozni tudnék, megint. És ezt a mondatot már annyiszor írtam... de mindig megtörténik..

És én csak.. már nem tudom hová kapjam a fejem.
Fogalmam sincs hogyan állíthatnám ezt meg..
mert mindig megtörténik, hogy kifutunk az időből...






És összetörik a szívem. újra meg újra..

2011. június 19., vasárnap

24 óra

nem bírok levegőt venni, nyelni, beszélni. gombóc van a torkomban.
úgy érzem, ha bármit említenék arról, rögtön elsírnám magam. nem jönnének a szavak. pedig gondolatban már olyan gondosan megfogalmazodott a lényeg. és most mégse .
a sírás kerülget.
miért nem mentem velük? miért nem tudtam előbb? miért??
szörnyű érzés gyötör. nem beszélek. nem hívom őt telefonon, nem mosolygok. az emlékek most nem csalnak mosolyt a számra. a tervek nem adnak erőt mindennap arra, hogy felkeljek.
hiszen nincsenek tervek.. talán lehettek volna, de mégsem sikerült.
annyi kérdésem lenne, de nem merem feltenni őket.. tartok a választól.
rettegek, hogy a válasz nem. egy világ omolna össze bennem.
vagyis.. már összeomlott.
de ez most..
emlékszem tavaly ilyenkor mennyivel más volt! pont egy éve annak a bulinak... éjszakától reggelig.. hisz' semmitől sem kell félnünk!
de azóta annyi minden változott..
más lettem . félek.. a csalódásoktól, félek álmodni.

..
ez talán eddig is így volt..


de mostmár rettegek is.

a valóságtól.

mert 24 órám van arra hogy kitaláljam, minek kéne történnie, hogy kimondjam azokat a szavakat, amik a torkomon akadtak.
és, hogy tegyek valamit a végtelen szomorúság ellen, ami a szememben elfedi a csillogást, már egy jó ideje...


segítség!

2011. június 13., hétfő

szükségem van rád.

az arcomról lekopott a régi mosoly. egy egészen újat birtokolok most. Az új kevésbé fényes, már nem ragyog. Szélesebb, de hamisabb. nem tehetek róla. a mosolygás nem megy ezekben a napokban. nem jeleskedik. szomorú, de hát mit lehet tenni? mit tehetnék? hangzik el a keserű kérdés.
egy országot magam mögött kellett hogy hagyjak. emlékeket, barátokat.
érdekes, ahogy néha(néha? minden második percben..) megszáll a nosztalgia. ahogyan hiányoznak a dolgok, amik miatt régen káromkodtunk. a szokások és a mozdulatok. a helyek, amiket gyűlöltem és most mégis..
új helyre érkeztem hát, új életformával. megújultam, de a lelkem egy darabja soha nem fog maradt a városban, ami visszahúz, amit utáltunk, amit elátkoztunk ezerszer is, amit rongáltunk és tönkretettünk. ahol hazudtunk a korunkról, és csaltunk. ahol éjszakáztunk szabadon semmitől sem félve.
két tizenéves lány, varázslattal megóvva a rossztól.
mennyire felelőtlenek voltunk istenem!
mennyi veszély leselkedett ránk! de mi megtettük. nem egyszer..
vajon megismételném mindazt?
kétségkívül a válasz nem.
de a szívem szakad meg, hogy ott kellett hagynom azt az énemet.
aki nem félt senkitől
mert itt fél szeretni, fél őszinte lenni.
és legfőképpen fél, hogy elhagyják, hiszen már oly' szokszor veszített..

2011. május 9., hétfő

régi nagy álmok. silly me

nosztalgiázom ismét.
ez már olyan megszokott 'mozdulattá' vált, mint, ahogyan rágyújtok.
csak egy gondolat és visszatér minden.
ám, most nem a nagy estékről, partykról, azokról a közös nevetésekről, az őrültségekről szól a látomás.
most arra gondolok, amikor egyedül ültem a szobámban és rólad ábrándozva próbáltam megfejteni, vajon mit jelenthetnek a jeleid.
hé, december óta ezt csinálom!
gondolkozom erről az egészről.
megpróbálok belátni a fejedbe.
megpróbálok a gondolataid között olvasni!
és hányszor elképzeltem már!
el sem hinnéd!
és valahogy annyira egy irányba mutatnak azok a szavak és tettek.
de...
de most már tapasztaltabb vagyok.
most már félek kinyitni a szívem bárkinek, ahogyan régen tettem.
Veled, persze teljesen más a helyzet.
a szerelem fénye elvakít én pedig a peremen táncolok.
és eszembe jutnak a régi 'post'jaim...
"holnap február. muszáj most már elmondanom..nem vesztegethetem tovább az időt..:/"
Ha akkor tudtam volna!
hogy még májusban sem történik semmi!
tényleg semmi
hát hogy lehettem ennyire buta?
ezek az érzelmek, hogy de tényleg, hogyan iktathatták ki ennyire a józan eszem?
kiáltanék, de nem merek.
kérdeznék, de valami azt súgja ne tegyem.
már úgy is tudom.


nem szeretsz, annyira, hogy tegyél is érte.




2011. április 24., vasárnap

the magic is over.

tudod, amikor április elsején fölkeltem, tudtam, hogy ez egy gyönyörű, varázslatos hónap lesz.
nem csak amiatt, hogy ez a péntek volt, az utolsó nap az iskolában a tavaszi szünet előtt.. nem.
az április, szó, fogalom függőjévé váltam akkorra. hiszen 3 hónap elteltével ismét láthattam Őt. Őt ,akinek haja napsütés színű, akinek nevetése szivet melengető, akinek mindig parfüm és cigaretta illata van őt, akiért érdemes élni.
a sok-sok emlék! hátborzongató.
így hát, azon a pénteken fölébredni isteni dolog volt. márcsak 9 nap! mondogattam magamnak.
és aztán eljött a várva-várt nap. repülőtér, repülés, ferihegy, istenhozott, hello budapest, egy kávét szeretnék és egy doboz kék pall mall-t, igen, jegyeket-bérleteket! bah, sánc és váci utca, villányi út, moricz, 8as és 27es busz.
azok könnyű napok voltak, kivéve persze a korán kelést, hiszen Neki iskola volt. De nem érdekelt, mert minden együtt töltött pillanat számított.
és azok az őrült éjszakák. rágyujtunk? igen. jön valaki? nem, ne aggodj, életem.
csináljuk. nyissuk ki az ablakot ez az! a füstöt kifelé fújd! jaj, de jól esett. neked is? nekem is.
szóval, az egyszerű szürke hétköznapokat kiszinezte valami csodálatos dolog.
barátság.
aztán persze helyszín váltás volt. de most nem a szokványos dolog történt. ez most új volt, hisz' Ő is velem jött.
ezek a napok már nem voltak annyira könnyűek. Át itatta őket a feszültség, és a félelem.
hát persze, a családom. de nem hibáztathatom őket.
csütörtökön kezdett megváltozni a helyzet. nem, nem is megváltozni-t mondanék, inkább... rosszabbra fordulni-t.
szóval csütörtökön rosszabbra fordult a helyzet. egy feszültség alakult ki közöttünk.
nem értettem, mivel ilyen még sosem volt..illetve, majdnem soha.
nagyon összezavaró.
aztán a mosolyszünetnek vége szakadt. hál' istennek.
belevágtunk a péntekbe, mitsem sejtően.
egy idejig minden rendben volt, természetesen.
egyszercsak elfajultak a dolgok.
talán a részegség miatt?
nem is tudom miért vesztünk össze pontosan.
De iszonyú nyomasztó volt. aznap éjjel nem aludtam semmit.
ráadásul nem is emlékszem mikor sírtam utoljára ennyit.
és a szombat! a szombat volt életem legrosszabb napja, azt hiszem.
bárcsak elfelejthetném.
ez a szótlanság kikészít.
nem részletezném. szörnyű, ostoba , buta, lépések, döntések.
azután kibékültünk persze.
idő volt, Neki menni kellett, nekem maradni, ez a sorsunk, így van megírva.
egy utolsó pillantás, egy utolsó köszönöm, egy utolsó levegővétel egy légtérből.
egy utolsó mondat:
Szeretlek, és mindig is szeretni foglak! Vigyázz magadra, életem.


Tulajdonképpen, ez még sem az utolsó.
annyi, mondanivalóm lenne még. sok elfolytott gondolat.
megőrjítenek.



Bár a legutolsó gondolat mégis:
Bárcsak megölelhettelek volna még egyszer utoljára!


És ezzel a varázslat véget ért.
Ahogyan az április is. mindjárt.




2011. február 14., hétfő

i fancy you.

i just need you now.



annyi elvesztegetett idö...
mennyi mindent csinálhattunk volna...
kimondhattam volna már rég..
akkor most biztosra tudnám..

de nem.
a lehetöséget elszalasztottam.. nem is egyszer.

háát.. most viszont kénytelen vagyok kétségek között vergődni..
és ez azt hiszem sokkal, de sokkal rosszabb...


A biztos megöl, de túléled. A kétely éltet, de belehalsz....


true .

2011. február 10., csütörtök

:O MIEZ

én már képtelen lennék visszafordulni..

'Mi nem leszünk barátok utána sem, mert nem lesz utána, és nem voltunk barátok előtte sem. Mi csak szeretők voltunk, valakik, akik összetalálkoztak véletlenül, és nem tudtak egymás mellett érintés nélkül elhaladni. Mi nem fogjuk egymást utána keresni, mert valahányszor a te számodat hívnám, ott lesz bennem az a dac, hogy ha nem hiányzom, miért is keresselek, és te sem fogsz hívni, mert már nem lesz jelentősége a nevemnek a telefonodban, ha megmarad egyáltalán a számom. Érted? Mi ott leszünk egymás múltjában, és csak nézzük majd azt az ajtót, amit olyan erővel vágunk be, hogy a szíved is beleremeg majd, de nem fogjuk újra kinyitni, mert nincs miért, mert ebből nem lesz heppiendes történet, még csak szerelem sem, ebből nem lesz semmi, csak te, meg én vagyunk, egy teljesen véletlen érintésben, mert nem vagy benne a tegnapjaimban, a holnapjaimban, mert nem akarom, hogy benne legyél..'


mellesleg hányok már a valentinnap gondolatától is...


fuuj bizonytalanság.., ne merj a közelembe jönni...


ismét..


2011. január 31., hétfő

i should tell him, before it's too late!

ostobaság.
annyira jol tudom.. de ha meghallom a hangot.. legyen az sms, msn, fb, bármi. meglódul a szívem..nevetséges de...
vajon ő az?mint, régen?
de aztán nem.. mire oda kattintok a varázs elszáll: ez most nem ő.
iszonyúan letaglóz.
sikoltani tudnék......úgy érzem ez az érzés széttép, ha nem mondom ki...
ez most valami más és új, ezt még nem ismerem, ezt az érzést..
hát vajon ez az igaz ......?
képtelen vagyok kimondani azt a szót...
mi van, ha sosem válik valóra?
annyira.. egyre több a remény...
és érzem, mostmár nem bírnám elviselni, ha visszakéne fordulnom..


a szívem megtelt, szeretettel.



elkellene mondanom. 3 egyszerű szó.

mielőtt késő..

2011. január 15., szombat

i wanna be the one u can't live without.

a csendet gyakran félreértik...

én is félreértem néha... de mivan, hogy ha ez alkalommal nem?

tudod... ahogy te mondtad...
' i wanna be loved by someone.'

...
annyira más most ez az érzés.
nem a szokásos. ez valami uj.. nem tudom jobban megfogalmazni.
fáradt vagyok-nem is emlékszem milyen nem fáradtnak lenni....-

ez csak... őrület, ami itt megy!



szeretném, ha szerethetnélek.

2011. január 2., vasárnap

most múlik, pontosan

hát eljött.

tudtam hogy eljön majd ez a nap is.
csak nem hittem volna, hogy ilyen hamar.
sokszor tévedtem már, de ez volt a legnagyobb az életemben
könnyekkel az arcomon mit mondhatnék?

zokogok.

kimondtad. éreztem, hogy ez lesz. legbelül tudtam. és mégsem akartam rágondolni se. elképsztően fájt még a lehetőség gondolata is.
most viszont, egyértelmű a helyzet. értem a szavaid, ne félj.

tudtam, hogy egyik embernek sem érek ennyit ezen a földön.
rákellett döbbenem.

rendben.






köszönöm Élet, hogy ismét cserben hagytál.