cserben hagytak. te is, ő is. mindenki.

Mikor beszéltünk utoljára? Napok teltek el.

Lecseréltél... valamire. vagy valakire?

tudom.

"Valaki sír itt a sűrű, hideg ködben. Talán én vagyok?"

igen én.

állok a medence szélén. csönd van. valahol a távolban az a hátborzongató zene szól.

Nincs itt senki. Csak én és a víz.

Beleérintem a lábujjam hegyét a vízbe.

Kiráz a hideg. Úgy döntök, mégis beleugrok.

már nincs mit veszítenem.

Annyira békés itt a medence alján.

Körbenézek. csak én és a víz.

Fölpillantok. isteni érzés. mintha kilométerekkel lebegnék a valóság alatt. Tényleg megnyugtató.

Aggódni kezdtek. Fogy a levegőm.

Égeti a tüdőm. Végre érzek valamit! csak az az üresség volt eddig....

A fájdalom az egész testemet megbénítja.

Érzem a késztetést, a rohamos késztetést, hogy tegyek valamit.

nem tehetem.

Csak én és a víz.

tökéletes lenne ha rágyújthatnék itt a medence fenekén.

ez megint a lélegzésre emlékeztet.

nem tehetem.

Másodpercekkel később érzem ahogy a lábam ellöki a testem a kőpadlótól. fölúszom.

Zihálva kapkodom a levegőt.

újra az a zene.

zokogni kezdek.

hát most sem sikerült.

kimászom a vízből.

Elég.

Percekig mintha megállásnélkül csak belélegezném a levegőt.

A vizes padlón fekszem.

az az üresség. megint.

nincs kedvem vissza menni a vízbe.

Fölé állok megint .

gyönyörű

talán én is az voltam egykor. sokan mondták... de a valóság megfertőzte a lelkem.

és hát...

nézd meg mi lettem...

az a sok mocskos dolog amit tettem...

kiábrándító.