2011. június 19., vasárnap

24 óra

nem bírok levegőt venni, nyelni, beszélni. gombóc van a torkomban.
úgy érzem, ha bármit említenék arról, rögtön elsírnám magam. nem jönnének a szavak. pedig gondolatban már olyan gondosan megfogalmazodott a lényeg. és most mégse .
a sírás kerülget.
miért nem mentem velük? miért nem tudtam előbb? miért??
szörnyű érzés gyötör. nem beszélek. nem hívom őt telefonon, nem mosolygok. az emlékek most nem csalnak mosolyt a számra. a tervek nem adnak erőt mindennap arra, hogy felkeljek.
hiszen nincsenek tervek.. talán lehettek volna, de mégsem sikerült.
annyi kérdésem lenne, de nem merem feltenni őket.. tartok a választól.
rettegek, hogy a válasz nem. egy világ omolna össze bennem.
vagyis.. már összeomlott.
de ez most..
emlékszem tavaly ilyenkor mennyivel más volt! pont egy éve annak a bulinak... éjszakától reggelig.. hisz' semmitől sem kell félnünk!
de azóta annyi minden változott..
más lettem . félek.. a csalódásoktól, félek álmodni.

..
ez talán eddig is így volt..


de mostmár rettegek is.

a valóságtól.

mert 24 órám van arra hogy kitaláljam, minek kéne történnie, hogy kimondjam azokat a szavakat, amik a torkomon akadtak.
és, hogy tegyek valamit a végtelen szomorúság ellen, ami a szememben elfedi a csillogást, már egy jó ideje...


segítség!

2011. június 13., hétfő

szükségem van rád.

az arcomról lekopott a régi mosoly. egy egészen újat birtokolok most. Az új kevésbé fényes, már nem ragyog. Szélesebb, de hamisabb. nem tehetek róla. a mosolygás nem megy ezekben a napokban. nem jeleskedik. szomorú, de hát mit lehet tenni? mit tehetnék? hangzik el a keserű kérdés.
egy országot magam mögött kellett hogy hagyjak. emlékeket, barátokat.
érdekes, ahogy néha(néha? minden második percben..) megszáll a nosztalgia. ahogyan hiányoznak a dolgok, amik miatt régen káromkodtunk. a szokások és a mozdulatok. a helyek, amiket gyűlöltem és most mégis..
új helyre érkeztem hát, új életformával. megújultam, de a lelkem egy darabja soha nem fog maradt a városban, ami visszahúz, amit utáltunk, amit elátkoztunk ezerszer is, amit rongáltunk és tönkretettünk. ahol hazudtunk a korunkról, és csaltunk. ahol éjszakáztunk szabadon semmitől sem félve.
két tizenéves lány, varázslattal megóvva a rossztól.
mennyire felelőtlenek voltunk istenem!
mennyi veszély leselkedett ránk! de mi megtettük. nem egyszer..
vajon megismételném mindazt?
kétségkívül a válasz nem.
de a szívem szakad meg, hogy ott kellett hagynom azt az énemet.
aki nem félt senkitől
mert itt fél szeretni, fél őszinte lenni.
és legfőképpen fél, hogy elhagyják, hiszen már oly' szokszor veszített..