átgondoltam a dolgokat újra és újra amíg vártam a buszt, a villamost, a metrot..
reggel, este, éjszaka.
mindig.
de nem igazán értem . arra rájöttem, mi lesz, hogy lesz. már látom előre..
szívfacsaró a fájdalom..
és a sok ellentét... mit tegyek?
legyek boldog, amíg lehet? vagy inkább távolodjak el, ahogy 2-3hete p-tol?
de hiszen ez annyira más!
fáj, ha arra gondolok mi lesz holnaptol.
nem fogok tudni mindig itt lenni. miért is álltattam magam?!
mégis, mindent megfogok probálni..
szeretlek-ez a szo sok mindent kifejezhet.....
és mégis. néha csak elvész a szélben, a ködben, egy sohajtásban...
fölriadtam. hajnali 2 ora volt, az ég enyhén borult. kinyitottam az ablakot, mert ugyéreztem megfulladok. hűvös levegővel telt meg a szoba. vacogni kezdtem.
-butaság! figyelmeztettem magam. - az egész csak illuzio, az olyan emberek álltatása, amilyen te vagy!
sohajtottam és magam köré csavartam a takarot.
-nem érdekel!-mondogattam ujra és ujra. és reméltem így talán elhiszem-nem érdekel mit gondolnak, hogyan vélekednek! teljesen mások vagyunk, és talán ez a különbség vonzott minket annak idején. szeretnék átsiklani felette. és soha de soha nem akarom kimondani, azt hiszem akkor véglegesen valosággá válik..
én pedig akarok még egy kicsit hazudni magamnak, hazudni a tényekröl, a valoságrol, a helyzetről. ujra meg ujra
....
reggel a szobám padloján ébredtem. az ablak alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése