Mikor beszéltünk utoljára? Napok teltek el.
Lecseréltél... valamire. vagy valakire?
tudom.
"Valaki sír itt a sűrű, hideg ködben. Talán én vagyok?"
igen én.
állok a medence szélén. csönd van. valahol a távolban az a hátborzongató zene szól.
Nincs itt senki. Csak én és a víz.
Beleérintem a lábujjam hegyét a vízbe.
Kiráz a hideg. Úgy döntök, mégis beleugrok.
már nincs mit veszítenem.
Annyira békés itt a medence alján.
Körbenézek. csak én és a víz.
Fölpillantok. isteni érzés. mintha kilométerekkel lebegnék a valóság alatt. Tényleg megnyugtató.
Aggódni kezdtek. Fogy a levegőm.
Égeti a tüdőm. Végre érzek valamit! csak az az üresség volt eddig....
A fájdalom az egész testemet megbénítja.
Érzem a késztetést, a rohamos késztetést, hogy tegyek valamit.
nem tehetem.
Csak én és a víz.
tökéletes lenne ha rágyújthatnék itt a medence fenekén.
ez megint a lélegzésre emlékeztet.
nem tehetem.
Másodpercekkel később érzem ahogy a lábam ellöki a testem a kőpadlótól. fölúszom.
Zihálva kapkodom a levegőt.
újra az a zene.
zokogni kezdek.
hát most sem sikerült.
kimászom a vízből.
Elég.
Percekig mintha megállásnélkül csak belélegezném a levegőt.
A vizes padlón fekszem.
az az üresség. megint.
nincs kedvem vissza menni a vízbe.
Fölé állok megint .
gyönyörű
talán én is az voltam egykor. sokan mondták... de a valóság megfertőzte a lelkem.
és hát...
nézd meg mi lettem...
az a sok mocskos dolog amit tettem...
kiábrándító.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése